Ki felelős a magyar nyelvért?

Tanulmány a magyar nyelv oktatásáról

Bevezető
Ha így általában tesszük föl a kérdést, akkor az ösztönszerű válasz: "Mindannyian". De ha azt kérdezzük, hogy ki felelős az iskolában a magyar nyelvért, akkor a legtöbben gépiesen rávágnák: "A magyartanár". Azon gondolatomat szeretném körüljárni és alátámasztani a következőkben, hogy a magyar nyelvért minden tanár felelős és e közös feladat teljesítésében a magyartanárnak más, de nem szükségszerűen nagyobb a szerepe.

Mit nem tett az iskola?
Nem az a kérdés, hogy mit tett az iskola nyelvünkért, hanem az, hogy mit nem tett. Tanítottuk-e iskoláinkban a nyelvet úgy, amint kellene? Érettségivel, tanári oklevéllel szabadítottunk-e rá a magyar életre olyanokat, akiknek kiejtése rossz, nyelvismerete hiányos, gondolkodása a nyelv szellemétől idegen? E kérdéseket Kodály Zoltán (1974) tette fel és a válasz lesújtó. 
"Herder árnyékában" (K. Grandpierre, 1979) című könyvében a szerző sorra veszi, mivel marad máig is adós nekünk az iskola. Bár tudjuk, hogy az anyanyelv ismerete a leghatékonyabb eszköz a személyiségfejlesztésre, az iskola nem nevel helyes magyarságra és nem használja ki a nyelvünk adta lehetőségeket a személyiségfejlesztésre. Legnagyobb mulasztása, hogy nem tanította meg a tanulót beszélni. Szónoklat-oktatás, a beszéd és fogalmazás gyakorlata és elmélete lett volna hivatott a tanítványok szóbeli és írásbeli önkifejezési képességét fejleszteni. Adós maradt nyelvünk történetének oktatásával, az anyanyelv és műveltség, anyanyelv és oktan és minden más tudományág közötti összefüggések ismertetésével. 
Szabó T. Attila szerint "A magyar nyelvi oktatás teljesen nyelvtani és nem nyelvi, zenei alapon áll. Egész elemi és középiskolai nyelvtanulásunkban a száraz nyelvtani fogalmak megértésével fárasztották és fárasztják a gyermekeket." Álmos tudományosság kábítja a magyar nyelvoktatást és az anyanyelv szeretetét. 
Már Bárczi Géza is megjegyezte, hogy a magyartanárok készületlenül lépnek a pályára. Ők is olyan iskolába jártak, mely adósuk maradt ... Hogyan is tudnák tanítani azt, amit ők sem kaptak meg? De vannak tanárok, akik képzésük befejeztével saját erejükből szerzik tudásukat, folyamatosan képződnek, lelkesedéssel, és önfeláldozó odaadással nevelik a tanulókat az anyanyelvi ismeretekre és a magyar nyelv szeretetére. Jó néhány írónkat ilyen kivételes tanár indította el alkotó útjára.
Csak kis részben tulajdonítható a rossz tanítás a tanárnak vagy az iskolának. Hibás a rendszer, amelyben élnek. Kívülről hatnak a tanárokra és az iskolára mind a túlméretezett, időigényes és megemészthetetlen tananyag, mind az anyanyelvi oktatás elégtelen megszervezése és az 1998 közepéig anyanyelvünket sorvasztó eszmei vezérlés.

Eltűnik az anyanyelv 
Nyelvéből kiesve, létének céljából is kiesik az ember, írja Sütő András. "A mások közé ékelt, kisszámú magyarságnak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni." (Herder, 1791). Ezer év során sokszor álltunk a megsemmisülés határán, sokszor érezhettük úgy, hogy elenyészéssel fenyeget a történelem. Fennmaradásunk a magyar nyelv fennmaradásának függvénye. Magyarnak lenni, annyi mint szépen magyarul beszélni. Minden ellenségünk jól tudta és tudja ezt. Ezek ma sem üres szólamok, hanem élő valóság. Ha elhanyagoljuk a magyar nyelvet, létünk jogát játszuk el. Miénk a választás.
Nescimus hungarice loqui! (Nem tudunk magyarul beszélni!) Sokan ismételték már Révai Miklós eme felkiáltását. Hát miért is tudnánk? Hiszen ezer év óta döngeti kapuinkat az idegen szellem és a magyarellenesség. Közel egy ezredévre háttérbe szorult a magyar nyelv a latin nyelv hivatalos nyelvvé emelésével. Nyelvtanunk rendszere sem magyar, hanem latin és nyelvtudós körökben még ma is "grammatika" névvel illetik. Követte a latint a német nyelv elnyomó uralma. Alig százötven éve, hogy hosszú küzdelem után anyanyelvünket hivatalos nyelvvé tették. De az utolsó ötven évben sem voltunk éppen szabadok, hogy megtanuljuk őseink nyelvét úgy ahogy kell. Leomlott a berlini fal és az orosz csapatok eltávoztak. Azóta nyugatról áramlanak be a nyelvünket bomlasztó hatások. Tudósaink java, beleértve nyelvészeinket még ma is úgy érzi, hogy a latin magasabb rendű és tudományosabb mint anyanyelvünk, és következésképpen inkább a görög-latin-angol-amerikai vándorszavakat kedveli, minthogy a magyar szakkifejezéseken törné a fejét. Ily módon erősítik egymást szívós latin hagyományunk és a jelenleg uralkodó nyugatmajmoló divat. 
Hogyan tudhatnánk magyarul? Hiszen szinte képtelenség teljes egészében elsajátítani hallatlanul gazdag szókincsét és kimeríthetetlen kifejezési és árnyalási lehetőségeit. Hiszen nem tanítottak meg rá igazán sem az elemiben, sem a középiskolában, sem az egyetemen. És főleg senki nem mutatta meg nekünk, hogyan lehetne megvédenünk ezt a drága kincset. 
Szóval nincs mit csodálkoznunk azon, hogy nem tudunk magyarul, de igen fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Minden tanárnak és minden tanulónak tudnia kell erről a fájdalmas tényről. Mindnyájan vétkezünk anyanyelvünk ellen. Aki ezt nem akarja beismerni és mit sem tesz magyar nyelvtudása, nyelvhasználata érdekében, az nem érdemel bocsánatot sem az iskolán belül sem azon kívül. Aki magáévá teszi ezen igazságot, az tudja, hogy anyanyelvünk elsajátítása életre szóló feladat.

Beszéd 
Valamelyik nyelvművelő előadás után fölszólal egy fiatal tanítónő: "Miért mondja mindenki, hogy 'anyanyelv'? Hol van itt 'anyanyelv'? Az anyáknak nincs idejük a gyerekekkel beszélni. Ide-oda rohangálnak, munkát vagy pénzt keresnek, beteg szüleiket ápolják. Kimerülten érkeznek haza és még el kell végezniük a házimunkát. Sok anya egyedül neveli fel gyerekét segítség nélkül. Nincs se idejük, se erejük az anyáknak a beszélgetésre. Van tévényelv, utcanyelv, diszkónyelv, de anyanyelv nincs." 
Ezen egyszerű megfigyelés félelmetes erővel kellene, hogy hasson mindannyiunkra. Anyáink, falvaink, tanyáink élő nyelve mentett át minket a századokon. Míg hittérítők, tatárok, törökök, németek, oroszok, meg mások dúlták az országot, öltek, zsákmányolták földi javainkat és elégették könyvtárainkat, eldugott, biztonságos zugokban az anyák beszélgettek a gyerekekkel. Regösök és mesemondók mondták a költői jelképekbe burkolt igaz történeteket. Beszéltek és szállt az ige szájról szájra.
Ha megszakad a beszéd, akkor elvész nyelvünk és vele együtt mi is elsüllyedünk a népek tengerében. Akkor Herder jóslata beteljesül. Ne hagyjuk, hogy igaza legyen. Ha az anyák már nem beszélnek, akkor beszéljenek az iskolák. Vállalják ők ezen emberfeletti, nemzetmentő feladatot!
Beszéd nélkül nincs magyar nyelv, gondolkodás, személyiségfejlesztés, és nincs műveltség. Műveltségünk annak következtében jön létre és gyarapodik, hogy egymás között használjuk nyelvünket, én és te beszélünk. Nyelvünk egész műveltségünket magában hordozza. Miközben anyanyelvet tanítunk, egyben műveltséget is közvetítünk. 
Az a mód, ahogyan őseink agya működött, megalkotta nyelvünk szerkezetét. E szerkezet átlátszóan tiszta és pontos. Szorosan összefügg anyanyelvünk a gondolkodásunkkal és az anyanyelvi nevelés elsősorban a gondolkodást fejleszti. A beszéd rendjében az értelem és a tudás rendje tükröződik, csakúgy, mint a szakszerű, világos szervezésben. (K. Grandpierre Emil, 1979, 12-13 o.). Tisztázatlan gondolkodásra vall a tisztátalan beszéd. Ha gondozatlan és hanyag a beszédünk, ugyanilyen lesz a gondolkodásunk. (Szabó Árpád, 1996). 
Amikor a tanuló felel a tanár váratlan kérdésére, gondolkodni tanul; amikor összefoglalja, amit tanult, beszélni. "Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját." (Babits Mihály).

Magyar szónoklattan
Hatéves korában beiratkozik a gyermek az iskolába, és húsz-egynéhány éves felnőttként kilép a főiskola kapuján. E hosszú pályán hányszor nyílott alkalma rá, hogy előadói képességéről tanúságot tegyen? Meglehet, hogy egyetlen-egyszer sem. Nincs idő a beszéd, szónoklás művészetének elsajátítására és gyakorlására a mai oktatási rendszerben. Kiszorítja az élő szót az írásbeli munka. Még a vizsgák egy része is amerikai módra kérdőívekkel működik.
Vajon miért lett a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a szónoklattan? Aki tudományt akar tanulni, annak nagyon jól kell tudnia gondolkodni és erre nevel a szónoklat művészete. Egy részről gondolkodni, más részről beszélni tanít. Értelemfegyelmező ereje módszerében van, amely a tanulót a legmagasabb fokú szellemi és értelmi erőfeszítésre kényszeríti. Talán éppen ezért (és nemcsak időhiány okán) ment ki a divatból és tűnt el a tanrendből. Pedig a mai adatzúdító világban erre a tudásra és képességre különösen nagy szükség lenne.
A szónoklat a gondolatok bajvívása. Mint a csatasorok a gondolatok támogatják egymást: van előcsapat, és van hátvéd. (Babits Mihály). Azért összetett és sokrétű a szónoki mű gondolatvezetése és szerkezete, mert azonnali és tényleges hatást kell a szónoknak elérnie és ahhoz, nem elég, ha gondolatai épek és igazak. Gondolatai csak akkor érvényesülnek, ha helyes sorrendben vannak, vagyis ha az egyik gondolat előkészíti a következő hatását, a következő viszont fokozza, betetőzi az előzőét. Habár az érv igazsága nem a helyétől függ, meggyőző ereje annál inkább. 
Legyen a magyar nyelvtanítás szónoklattan elsősorban, és nyelvtan másodsorban. Ez természetesen szóbeli vizsgáztatást is jelent. Semmiképpen sem szorítkozhat a magyar nyelvi vizsga csak írásbeli tételekre és helyesírásra. Anyagot a szónoklás oktatásához is saját forrásból meríthetünk. Fordulhatunk a magyar irodalmi próza megteremtőjéhez, Pázmány Péterhez, vagy Révai Miklóshoz, aki A magyar szép toll címmel írta meg az egyik első magyar szónoklattant.

Magyartanítás
Mindjobban elszemetesedik a mai világ "tudni nem érdemes tudnivalók"-kal (Makovecz). Beláthatatlan mennyiségű adatok tömege árasztja el a világhálót, de mindennapi életünket is, és megbabonázza a szellemileg fel nem készült adathasználót. Ugyanakkor a fiataloknak óriás mennyiségű és egyben jól kiválasztott ismeretanyagra van szükségük ahhoz, hogy megbirkózhassanak jövőjükkel. Ma már az iskola nem adhatja meg ezt nekik. Valóban a tanterv megfogalmazóinak nagyon meg kell válogatniuk, hogy a tanár mire tanítson. Nem szabad adathalmazokkal tömnie a fiatalok fejét vagy kizárólag mások kész gondolataival táplálnia őket. Legyen kevés az adatok mennyisége, a tartalom példaértékű, szellemi étvágygerjesztő. Az iskola feladata, hogy a fiatalokat megtanítsa, miként különböztessék meg az értéket az értéktelentől, nézzenek át gyorsan és módszeresen bármely rendezetlen anyaghalmazt, és keressék ki belőle a saját feladatukhoz szükséges lényeges adatokat. Önálló gondolkozásra, vagyis az érték- és adatkeresés, adatkiválasztás és adatfel-dolgozás módszereire kell megtanítani őket. 
"... a túlterhelés csak annak a következménye, hogy nem tettük elég kíváncsivá tanítványainkat. ...a tudás a csodálkozással és az ennek nyomán felébredő kíváncsisággal kezdődik. Nem az a fontos, mennyi kész ismeretet kapnak tőlünk tanítványaink, hanem az, hogyan tesszük szinte kielégíthetetlenné egyre növekvő kíváncsiságukat. ..." (Szabó, 1996). 
Nincs még egy olyan tantárgy a magyar nyelven kívül, amellyel könnyebb lenne a tanulók csodálkozását kiváltani, kíváncsiságukat fokozni. Anyanyelvünkben roppant sok tudás és bölcsesség lappang, amit a fiatalok fejükben hordoznak. Csak rá kell vezetni őket, hogy azt felfedezzék és tudatosítsák. Ilyen elveken alapuló magyarnyelv tanítás nagymértékben megkönnyíti minden egyéb tantárgy oktatását is.

Minden tantárgy magyar nyelvtanulás
Ha igaz, hogy "... a nyelvhelyesség ügye nem nyelvészeti szakkérdés, hanem közügy, mindnyájunk ügye" (Kodály, 1974), akkor ez érvényes az iskolán belül is. Különösen nagy a tanárok felelőssége, "mert miközben valamilyen tárgyat tanítanak, nyelvet hoznak létre. S ez maga is a nyelv révén történik. ... nevelő és növendék mindig nyelvben mozognak ...." (Fabricius-Kovács Ferenc, 196?). 
Legyen alapelv, hogy minden tantárgyat választékos nyelven, szépen magyarul kell tanítani és minden tantárgy tanára egyben magyartanár is. Nyelvünk megmentése a cél és e feladat nem hárulhat csak a magyartanárokra. Mindannyiunk kezében van nemzetünk jövője és főleg minden oktató kezében. Ahogy a tanító, szakoktató, tanár beszél, ír, használja vagy sem nyelvünk árnyalatait, gazdag kincsestárát, javítja a dolgozatokat, megszeretteti anyanyelvüket a tanulókkal vagy sem, azt fogja követni az eljövendő nemzedék, úgy szólal meg, ír és gondolkodik majd. Egy olyan szellemnek kellene áthatnia az egész iskolát, az egész tanári kart és a tanulók összességét, melyet a magyar nyelv szeretete, tisztelete és folyamatos művelése vezérel. 
Ugyanakkor a különböző tantárgyakban érdekfeszítő feladatok, gyakorlatok segítségével ki kell aknázni a magyar nyelv adta lehetőségeket. Hány tanító vagy tanár gondolt már arra, hogy megkérdezze a gyerekeket, mit jelent a "felhő" szavunk, milyen folyamatot jelöl meg és hogy mit gondolnak, őseink hány száz vagy hány ezer évvel ezelőtt fedezték fel e folyamatot? Az a tény, hogy nyelvünkben nyomon követhető a természeti jelenségek éles megfigyelése, legalább annyira fontos a természetrajz oktatásában, mint az anyanyelvoktatásban. 
Lényeges a természettudományi nyelvgyakorlatok fejlesztése. Vitassák meg a tanulók magyarul a nemzetközi szakkifejezés (pl. linear combination) mögött rejlő fogalmat mindaddig, amíg rá nem jönnek, hogy a tökéletesnek vélt és vakon elfogadott idegen szakkifejezés is lehet hiányos, sőt még önkényes és pontatlan is. Magyarázzák, határozzák meg a tanulók, a fogalmakat teljesen magyarul, azután javasoljanak lehetséges magyar megfelelőket. Szóajánlataik után tegyék zárójelbe az angol, amerikai, német vagy latin-görög szakszót. Minden tantárgyon belül az osztály vagy munkacsoport készítsen szakszójegyzeteket. 
Azt sem árt megvitatni a természettudományokat és a műszaki tárgyakat kedvelő tanulókkal, hogy tudósaink sikerének egyik kulcsa valószínűleg magában a magyar nyelvben rejlik. Ősi gondolkodásmódunk képszerű, hallatlanul leleményes és egyben szorosan kötődik az egyedi, tárgyi valósághoz. Csak a tárgyi valóságból kiindulva általánosít. E gondolkodásmód gyökerei nyelvünkben rejlenek (Balázs, 1990). Sokak szerint fő oka annak, hogy a kiváló magyar anyanyelvű fizikusok és más tudósok is aránytalanul nagy számban működtek a két világháború között és azután külföldön és itthon is. Nyelvünk tömörsége, pontossága és hallatlan gazdagsága kiváltképpen hivatott a korszerű szaktudás kifejezésére. Hogy ezen feladatra nem alkalmas, az csak azok meggyőződése, akik nem művelik nyelvünket magas, tudományos szinten és akiket nem igazán érdekel a tudományok magyar szaknyelveinek fejlesztése. 
Maguknak a tanulóknak kellene a fenti érvekre és az ellenérvekre meggyőző példákat keresniük és azokat csoportvitákban felhasználva, az érveket és ellenérveket továbbfejleszteni. Más, a szaknyelvre vonatkozó tételeket is lehet és szükséges példákkal megalapozott vita tárgyává tenni. Ilyen tétel lehetne Bessenyei György híres mondása is:"Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" …"tsupán idegen nyelven soha még egy Nemzet is e földön, a maga Anya nyelvét meg vetvén, böltsességre, tudományokra nem emeltethetett" (Magyarság, 1781).

Zárószó
Nem elég a jó magyartanár az iskolában, ha más tanárok akarva-akaratlanul rombolják anyanyelvünket, ha a mind fontosabbá váló természettudományi tantárgyak, a műszaki ismeretek tanárai rossz példával járnak elő, halmozzák az idegen műszavakat, maguk is helytelenül beszélnek és nem javítják ki a tanulók magyar nyelvi hibáit, ha egyes angoltanárok, anélkül, hogy behatóbban foglalkoznának a magyar nyelvvel, azzal szembeni előítéleteiket terjesztik ("Ezt nem lehet magyarra lefordítani." "Magyarban erre nincs szavunk." "Az angol szöveg mindig rövidebb, mint a magyar fordítás.", stb.). Sok tanár teljesen meg van győződve arról, hogy nem létezhet tudományos szöveg vagy vita a nemzetközi (görög, latin, német, angol) vándorszavak nélkül. E tanárok megróják a tanulót, ha az pontosan, érthetően, idegen szavak nélkül, szépen magyarul mondja el tudományos mondanivalóját. Pedig aki hiányolja a szaktolvajnyelvet, az még azt sem tudja, hogy a tudomány lényege nem maga a szaknyelv, hanem a jelenségek, folyamatok, fogalmak, elméletek, amelyeket a nyelv jelöl és leír. 
Ahhoz hogy mindez megváltozzon és minden tantárgy tanára egyben magyartanár is legyen, a tanároknak bővíteniük kell anyanyelvi ismereteiket. Meg kell szabadulniuk magyarellenes nyelvi babonáiktól. Hozzáállásuk a magyar nyelvhez annyira meg kell változzon, hogy büszkék legyenek anyanyelvünkre. Közeledniük kell a magyar nyelv szelleméhez, ami óhatatlanul közeledést jelent a mai magyarságtudományhoz. Magába kell, hogy foglalja a tanárok továbbképzése Pap Gábor, Badiny Jós Ferenc, Baráth Tibor, Molnár V. József, Szántai Lajos, Végvári József, Kiss Dénes, és hasonló kutatók múltunkra és nyelvünkre vonatkozó legújabb felfedezéseit és következtetéseit, akkor is ha nem mindenki ért velük egyet. 
Végül a tanároknak kell meglátniuk nyelvünk és a tudományos gondolkodás természetes érintkezési vonulatát, azt, hogy éppen a magyar nyelv könnyíthetné meg tudományos fejlődésünket, ha gondosan műveljük szaknyelveinket és nem dobjuk sutba mindkettőt, nyelvünk és a magyar tudomány jövőjét.